Érdekességek madarainkról - Nappali ragadozók

A hazánkban előforduló fajok két rendbe tartoznak. A vágómadár-alakúak rendjének tagjai a keselyűk, héják, rétihéják, ölyvek, sasok, míg a másik rendbe a sólymok tartoznak. A ragadozó madarak határozása nem egyszerű, sok esetben kifejezetten nehéz.

Hazánkban a 4 leggyakoribb faj: az egerészölyv, a vörös vércse, a karvaly és a barna rétihéja. Érdemes megismerni a jellegzetességeiket, hogy legalább ezeket el tudjuk különíteni egymástól.

Egerészölyv (Buteo buteo)

Az egerészölyv (Buteo buteo) a leggyakoribb ragadozónk. Leginkább télen lehet belőlük sokat megfigyelni, amint az utak mentén ücsörögnek a fákon, kerítésoszlopokon. Közepes termetű, de ha közvetlenül az autónk mellől röppen fel, könnyen láthatjuk hatalmasnak, és az ölyvből hamar "sas" lesz. (A szirti sas - csak összehasonlításképpen - kétszer nagyobb az egerészölyvnél!). Röpképére jellemző a tömzsi megjelenés, rövid nyak, rövid farok, a szárny közepesen hosszú, az alapjánál szélesebb. Reptében gyakran kering rövid köröket leírva. Télen ugyan elvonul egy részük, északabbról viszont nagy számban érkeznek hozzánk telelni, így télen lényegesen gyakrabban találkozhatunk velük.

A vörös vércse (Falco tinnunculus) kis testű sólyomféle. Lakott helyeken, városokban is megtelepszik, Budapesten is jelentős állománya él. Szárnyai hegyesek, szárnycsapása gyors, faroktollai hosszúak. Legjellemzőbb viselkedése a szitálás: ilyenkor egy helyben állva csapkod a szárnyával, pockokat kémlelve a gyepeken. Télen északabbról érkeznek hozzánk telelni, a mieink részben elvonulnak.

A karvaly (Accipiter nisus) kifejezetten kötődik az emberi jelenléthez, a települések, porták ugyanis vonzzák fő táplálékát, az apró testű énekeseket. Nagyjából vércse méretű. Testalkatára jellemző a lekerekített szárny, a hosszú farok. Jellegzetes repülése egyenes vonalú, gyors szárnycsapások közé siklásokat iktat be. Jellemzően akkor találkozhatunk vele, ha az udvarban nyüzsgő verebekre rávág és a tuják közt kergetve elkap egyet belőlük. Rendkívül vakmerő vadász! Ugyanolyan rámenős, mint nagyobb rokona, a héja, csak a zsákmányállatai kisebbek.

A barna rétihéjával (Circus aeriginosus) vizes élőhelyen futhatunk össze. A halastavak nádasai, vizenyős rétek felett imbolygó röptű, kecses madár gyakori fészkelő nálunk. Ölyv nagyságú, de nagyon hosszú, keskeny szárnya és hosszú farka nagyobbnak mutatja. Télre elvonul, rokona, a nálunk telelő kékes rétihéja (Circus cyaneus) "váltja fel" ebben az időszakban.

Kerecsensólyom (Falco cherrug)

A kerecsensólyom (Falco cherrug) európai állományának közel 40 %-a hazánkban költ. Voltak évek, amikor Európában egyedül csak nálunk nőtt az állománya. A faj problémáját súlyosbítja, hogy az igen jelentős ázsiai állomány is drasztikusan csökkent, így globálisan is veszélyeztetetté vált. A kerecsen síkvidéki ragadozó madár, de a 70-es években, amikor az állománya mélyponton volt, jelentős részük sziklaalakzaton költött. Az állomány növekedésének megindulásával egyre inkább visszahódították a síkvidéki fészkelő helyeiket és feladták hegyvidéki költőhelyeket. Az utolsó sziklán fészkelő pár a Gerecséből tűnt el, helyét a visszatelepülő vándorsólyom (Falco peregrinus) vette át. (A vándorsólyom évtizedekig nem fészkelt hazánkban, kifejezetten sziklán fészkelő madár). Érdekes, hogy a parlagi sas (Aquila heliaca) állományának egy része is hegyvidéken költött azokban az időkben, amikor megfogyatkozott az állománya, de mára már ő is visszaköltözött a síkságra.

A kerecsen térhódításában nagy szerepe volt annak, hogy felismerték, szívesen elfoglalja a nagyfeszültségű oszlopokra rakott fészkeket. Mivel fészket nem épít, az oszlopokra mesterséges költőládákat helyeztek ki. A siker óriási volt! Ma már a kerecsenállomány jelentős hányada mesterségesen kihelyezett költőládákban neveli fel fiókáit.

Az állatvilágban általános, hogy a hímek nagyobbak, erőteljesebbek a nőstényeknél. A hímek megvívják a harcukat a nőstények birtoklásáért, és ebben nagy szerepe van a testméretnek, erőnek. Ennek ellenére léteznek olyan fajok, csoportok is, ahol ez pont fordítva működik. Szélsőséges példaként gondoljunk a feketeözvegy pókra. A madárvilágban is a legtöbb fajnál a hímek a nagyobbak, de a ragadozóknál (ez igaz a baglyokra is) a tojók a testesebbek. Ez a méretben jelentkező különbség akkora lehet, hogy a két ivar zsákmányolásában is jelentkezik. A karvalynál pl. a tojó le bírja gyűrni a galambot is, amit a hím képtelen lenne, neki az apró madarak maradnak.

A ragadozó madarak többségének a csüdje csupasz, pikkelyes. A sasok (Aquila) nemzetségébe tartozó fajok csüdje egészen a lábujjakig tollas. Erről pl. egy állatkertben is meg lehet mondani, hogy sassal állunk szemben. Kivételek azonban erősítik a szabályt: az ölyvek egyik fajának is tollas a csüdje, ezért lett a neve magyarul gatyás ölyv (Buteo lagopus). Érdekes, hogy az angolok viszont a tollas csüdre utalva a törpesasnak a "csizmás sas" nevet adták …persze már tudjuk, hogy ez a névadás nem túl leleményes, hiszen az összes sas "csizmás", azaz tollas lábú. Hogy még bonyolítsuk egy kicsit a dolgot, vannak csupasz lábú sasok is, ezek azonban nem tartoznak szorosan a sasokhoz, csak a magyar nevezéktan hívja őket annak. Ilyen a réti sas, vagy a halászsas.

Rétisas (Haliaeetus albicilla)

A rétisas (Haliaeetus albicilla) a hazánkban költő legnagyobb ragadozó madár. A legnagyobb példányok kiterjesztett szárnyai 230 cm-t érnek át! A nagy termethez nagy fészek is dukál: az építéséhez karvastagságú ágakat is felhasználnak, az átmérője megközelítheti a 2 métert. Volt szerencsém felmászni egy rétisas fészkéhez fiókagyűrűzés céljából (konkrétan bele a fészekbe), akkor megtapasztalhattam, hogy egy felnőtt ember is simán elszundíthatna benne egy nyugodt félórát a vasárnapi ebéd után.

A ragadozó madarak életében a 70-es évek nem volt sikertörténet. Korábban sem élvezhették túl sokszor a vadászok, halászok, állattartók szeretetét, a helytelenül alkalmazott vegyszerek és a dúvadirtás pedig évtizedekre "megoldották" a túlszaporodásukat. Az elpusztult, mérgezett tetemeket fogyasztó ragadozó madarak nem pusztultak el, de a szervezetükben felhalmozódott vegyületek olyan folyamatokat indukáltak, amelyektől évtizedekre drasztikusan lecsökkent a kirepített fiókák száma. Konkrétan a rétisasnál végzett vizsgálatok megállapították, hogy a tojás héja a normális vastagság felére csökkent, ezért a tojás már a kotlás során tönkrement. A rétisas állománya a kipusztulás közelébe sodródott: az 1986-ban kiadott "Magyarország fészkelő madarai" c. könyv szerint akkortájt a költő állomány maximum 10 pár volt. Jól emlékszem, hogy a 90-es években mennyire ritkaságszámba ment, ha láttunk egy rétisast. Szerencsére ez mára alaposan megváltozott, pedig nem is volt olyan egyszerű a helyzet. A rétisas a 6. életévétől válik ivaréretté, utána keres magának párt és foglal fészkelő területet. Ismert volt olyan pár, amely a párba állás után több mint 10 évvel költött először. A betiltott, veszélyes kemikáliák, a korábban elvesztett ártéri élőhelyeket pótló, gombamód szaporodó mesterséges halastavak és az élőhely-rekonstrukciók kínálta lehetőségek (Kis-Balaton, Hanság) rég nem látott állománynövekedést eredményeztek. Ma már 200 körül van a költőpárok száma, és az arra alkalmas élőhelyeken (halastavak, folyóárterek) szinte bármikor megpillanthatjuk ezeket a hatalmas madarakat.

Forrás: kapanyel.postr.hu