Értelmezzük és értékeljük ki a talajvizsgálati eredményeket

A december tökéletesen alkalmas arra, hogy elmélyüljünk olyan dolgokban, melyekre a munkacsúcsok idején nincs lehetőségünk. Az egyik ilyen kérdés, mely korántsem elhanyagolható, a talajvizsgálati eredmények elemzése, kiértékelése. Amennyiben az elővetemény betakarítása után elvégeztük a talajmintavételt, kis szerencsével már meg is kaphattuk a laboratóriumtól a talajvizsgálati eredményeket.

Nitrátérzékeny területeken ötévente az úgynevezett szűkített talajvizsgálatot, AKG-ban részt vevők számára a bővített talajvizsgálatot írja elő a vonatkozó rendelet. Az előbbi a talaj alapvető fizikai, kémiai paraméterein kívül csupán a foszfor- és káliumellátottság megítélésre alkalmas könnyen felvehető foszfor- és káliumtartalmat tartalmazza. Ezzel szemben a bővített talajvizsgálat tartalmazza a talaj magnézium-, réz-, cink- és mangánellátottságának a megítélését lehetővé tevő paramétereket is. Szakmai szempontból a bővített talajvizsgálat elvégzése lenne indokolt minden területen, hiszen a mikroelemek nem megfelelő mennyisége is jelentős, akár tonnában is kifejezhető hozamcsökkenést, elmaradt jövedelmet okozhat. Persze ennek hiányában a levélanalízis jelenthet gyógyírt, ezt azonban a termelők csupán töredéke végezteti el.

A talajvizsgálati jegyzőkönyv elején szinte mindig a talaj kötöttsége, kémhatása (pH), sótartalma és CaCO₃-tartalma jelenik meg. A kötöttséget nem kell különösebben magyarázni, hiszen ez a talajnak a művelőeszközzel szembeni ellenállóságát jelenti, azaz a talaj művelhetőségéről ad felvilágosítást. Persze ez csak egy felületes megközelítés, mert az Arany-féle kötöttségi számból nemcsak a talaj mechanikai összetételére, leginkább agyag-, vagy leiszapolhatórész-tartalmára következtethetünk, de a tápanyagmegkötő (visszatartó) képességére, vízmegkötő (vízmegőrző) képességére is. Leegyszerűsítve, minél magasabb az értéke, annál több agyagrészt tartalmaz a talaj, ami tápanyag-gazdálkodási szempontból nagyobb tápelem-megkötő képességet, vízvisszatartást, nehezebben felmelegedő talajt jelent.

Ez azért fontos, mert minél több agyagot tartalmaz a talaj (minél kötöttebb), annál valószínűbb, hogy több tápelemet képes megkötni, raktározni, de vízhiány esetén csak nagyon nehezen, kiszámíthatatlan dinamikával tudja azokat elengedni, a növény rendelkezésére bocsátani. A laza homok fizikai féleségű talajokkal pont ennek ellenkezője a gond. Könnyen kimosódnak belőle a tápelemek, vagy mélyebbre mosódnak (kálium, kén), és eleve kevesebbet tudnak raktározni belőlük és vízből is. Ebből a szempontból a legkedvezőbb a vályog fizikai féleségű talaj, melynek Arany-féle kötöttsége 38–42 közötti.

A talaj kémhatása a tápelemfelvétel szempontjából is akkor a legkedvezőbb, ha az 6,8–7,2 (pHvíz) közötti. Ezt fejezi ki a pH-érték, melyet vizes vagy KCl-os kivonatból mérnek. Amennyiben nincs megjelölve, hogy miben, úgy a pH alatt a vizes pH-t értjük.

Sokszor csak a pH_KCl van megadva a jegyzőkönyvben. Ha ez 5,6 vagy az alatti, érdemes elgondolkodni a talaj mésztrágyázásán (0,5–2 t/ha) vagy a melioratív meszezésen (2 t/ha felett). A savanyú kémhatás, leginkább a 6 alatti vizes pH, jelentősen csökkenti a foszfor felvételét, mivel az vízoldhatatlan vegyületekhez kötődik, és a pH emelkedéséig nem lesz felvehető.

A talaj vízoldható összes sótartalmával kevésbé foglalkoznak a termelők, mert „hát 0,1% alatt nincs nagy baj”. Ez csak részben igaz, hiszen az emelkedett sótartalom (még ha nem is szikes a talaj) sok kedvezőtlen tulajdonságra utalhat. Ilyen a tápelemek és a víz rosszabb felvehetősége, a talaj romló vízgazdálkodása, tömődöttsége, a pangó víz, belvíz megjelenése.

A mésztartalom vagy CaCO₃-tartalom tekintetében gyakran találkozunk a <0,1% értékkel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a talaj mészmentes. Ilyenkor szinte biztos, hogy a talaj savanyú kémhatású, és a mészpótlás indokolt. Az is gondot jelent, ha 10 vagy inkább 20% feletti, mert ilyenkor is jelentősen csökken a tápelemek felvétele. Ez a leglátványosabb a foszfor és néhány mikroelem esetén.

A felvehető PK-tartalmat az AL-P₂O₅- és az AL-K₂O-tartalom fejezi ki. Persze, ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis ez a két érték csak annyit mond, hogy mennyi az ideális körülmények között legfeljebb felvehető P és K. Viszont ideális körülmények nemigen fordulnak elő a talajban, azzal meg hogy „legfeljebb”, nem sokra megyünk. Hiszen a növény számára nem az a fontos, hogy egy év alatt mennyi tápelem vehető fel a talajból, hanem az, hogy azt a mennyiséget milyen ütemben képes a talaj a növény rendelkezésére bocsátani (tápelem-szolgáltató képesség). Az elemek felvételét nehezíti a nagyobb agyagtartalom, a nehezebben felmelegedő talaj, a nagyobb karbonáttartalom, az alacsonyabb pH, a nagyobb sótartalom, … stb.

A nátriumtartalom „normális” értéke 40 ppm alatti. Az e fölötti már emelkedettnek számít, és 100 felett már biztos, hogy valamilyen okból szikesedés indult el, vagy komoly vízelevezetési problémák vannak. Az emelkedett nátriumtartalom nehezíti a víz és a tápelemek felvételét, degradálja a talajszerkezetet, ezáltal rontja a vízraktározó képességet.

A magnéziumtartalom szintén egy csak ritkán figyelt paraméter. Kevesen foglalkoznak vele, pedig a magnézium a klorofill alkotóeleme (a nitrogén mellett), nélküle nincs szervesanyag-produkció, nem tud a növény energiát megkötni a napfényből. A jó ellátottság minimumértéke a talaj fizikai féleségétől függően 60–200 ppm. Ez alatt biztosan pótolni kell nagyobb mennyiségben. Ugyanez a helyzet a túlzott káliumellátottság vagy a nagy adagú (100–300 kg/ha) kálium-hatóanyag kijuttatása esetén is. Ez utóbbi esetben a talaj fizikai féleségétől függően 20–60 kg Mg pótlása indokolt.

A réz-, cink- és mangánellátottság megítélése nemcsak a mért felvehető réz-, cink-, mangánértékektől, hanem a talaj humusztartalmától, fizikai féleségétől, kémhatásától is függ. A réz esetén 1–3% humusztartalom mellett a fizikai féleségtől függően 0,3–1,2 ppm közötti érték jelenti a kielégítő ellátottságot. Ha rézpótlásra van szükség, akkor a talaj fizikai féleségétől függően 100–200 kg/ha nitrogéndózis mellett 3,5–8 kg/ha Cu pótlása indokolt. A cinkellátottság 1,1–3,6 ppm felett tekinthető jónak, a talaj fizikai féleségétől függően, ha a talaj foszforellátottsága legfeljebb jó. Amennyiben cinkpótlás szükséges, akkor legfeljebb közepes foszforellátottságig levéltrágya formájában javasolt elvégezni azt, átlagosan 0,5 kg/ha cink formájában. Jó, igen jó foszforellátottság mellett 6,5 pH_KCl alatt 3–5 kg/ha cink a javasolt dózis talajon keresztül, míg e fölötti pH esetén 5–10 kg/ha. Ilyen esetekben a levéltrágyázásnak rendszeresnek kellene lennie. A talaj kielégítő mangánellátottsága homok fizikai féleségű talajon kémhatástól függően 3–26 ppm közötti, vályogtalajon 4–52 ppm, agyag fizikai féleségű talajon 7–118 ppm. A magasabb értékek a savanyú talajokra érvényesek.

(x)