Sokan még ma is félnek a sugárfertőzött traktoroktól

Vegyük a világ egyik legnagyobb traktorgyártó vállalatát, keverjünk hozzá letűnt korokat idéző termelési módszereket, végül az egészet spékeljük meg egy radioaktív erőgépekről szóló különös legendával. Ilyen a fehérorosz MTZ/Belarus erőgépek története, amelyet talán még az is hitetlenkedve fogad, aki saját maga élte át.

Egy bolgár blogger-újságíró a közelmúltban Fehéroroszországban járt, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen az ottani, több évtizedes múltra visszatekintő traktorgyártásról. Számára – és valószínűleg idehaza is sokak számára – az MTZ/Belarus erőgépek régi gyerekkori emlékeket idéznek fel, hiszen a hajdani keleti blokk országaiban a pirosra (vagy kékre) festett traktorok számítottak a leggyakoribb munkaeszköznek a termelőszövetkezetekben.

Fehéroroszország a II. világháborúban igen súlyos károkat szenvedett el, lakosságának harmada odaveszett, 290 településéből 209-et a földdel tettek egyenlővé a támadó, majd visszavonuló németek. De hamar bekövetkezett a feltámadás is, már 1946-ban megkezdte például működését a minszki traktorgyár (részben itt készül az MTZ is, amelynek neve az orosz „minszkij traktornij závód”, vagyis „minszki traktorgyár” rövidítéséből ered), sőt 1971-ben már az egymilliomodik erőgép gördült le a szállítószalagról. Ma már 3,8 millió fölött jár a 15 másodpercenként egyet-egyet ugró számláló a vállalat honlapján, ami azt mutatja, hogy nemcsak sikerült túlélniük a Szovjetunió összeomlását, de bő 8%-os világpiaci részesedésükkel Földünk legnagyobb mezőgépgyártó cégei közé tartoznak.

Fehéroroszországban nagy hagyománya van a Belarus gyártásnak

A bolgár blogger egy nyári napon látogatta volna meg barátjával a legendás minszki üzemet, ám hiába tartották be a formaságokat, és jelentkeztek be hivatalosan jó előre, a vizit az ott tapasztalt komoly ellenállás miatt meghiúsult. A még mindig Lenin nevét viselő gyárban a biztonsági szolgálat és a gyárigazgató engedélyét sem kapták meg végül, így a kapun kívül rekedtek. A visszautasítás révén jutottak el viszont a délebbre fekvő Mazir városába, ahol (hat másik település mellett) szintén az MTZ-k összeszerelésével, illetve alkatrészgyártással foglalkoznak. Itt valamivel szívélyesebb fogadtatásban részesültek, legalábbis beléphettek a gyárkapun – és vele együtt egy másik történelmi korszakba is.

Az udvaron Lenin-szobor köszöntötte őket, a gyárigazgató azonban egy 35 év körüli, ízig-vérig XXI. századi modern bürokrata volt, aki meglehetősen idegenkedve fogadta a külföldi újságírók érdeklődését.

A konkrétumokat illetően annyit sikerült megtudni tőle, hogy körülbelül 1000 munkás dolgozik a maziri üzemben, és az előállított traktorok 10–15%-át Kazahsztánba értékesítik, a maradék zöme pedig az orosz piacra kerül. A gyárban nem készíthettek fotókat, de megmutatták nekik a kísérleti, lánctalpas Belarus-1502-es gép összeszerelő üzemét, ahol nem volt túl nagy kapkodás, hiszen a projekt nem tartozik a legsikeresebb kezdeményezések közé.

Annál jobban megbecsülik viszont az alkalmazottakat: a legkiválóbb dolgozók portréit például hatalmas táblákon teszik közszemlére, visszaidézve a szovjet idők szokásait. A látogatók fogadására szolgáló iroda is a múlt századra emlékeztetett: olcsó lambéria, rozoga bútorok, konnektorról működő rádió, a falon pedig kopott Szovjetunió-térkép. Az újságírók végül a rendőrségen fejezték be a vizitet, annak ellenére, hogy csupán a nosztalgia és a szakmai érdeklődés motiválta látogatásukat.

Még ma is sokan foglalkoznak az MTZ-k összerakásával

Az MTZ-gyár kapcsán a blogger megosztott a blogján egy érdekes legendát, amely magyar szempontból sem lényegtelen. Mazir városa ugyanis mindössze 120 km-re fekszik Csernobiltól, ahol kereken 30 esztendeje, 1986 áprilisában súlyos katasztrófa történt az atomerőműben. Az egyik reaktorban bekövetkezett robbanás ellenére a traktorgyár egyetlen percre sem állt le, a munkások csupán a gyerekeiket próbálták Mazirtól távolabb biztonságba helyezni. A sugárzás Fehéroroszország területének legalább negyedét érintette, és ennek máig kiható következménye van. Egy friss vizsgálat szerint az ukrán határ közelében termelt tej radioaktív szennyeződésének mértéke jelenleg is meghaladja az egészségügyi határérték tízszeresét.

A traktorokkal kapcsolatos legenda pedig arról szól, hogy a Mazirban gyártott erőgépeket is hasonló szennyeződés érhette a nyolcvanas évek közepén, hiszen „a radioaktivitás mágnesként tapad a fémre”. Ez viszont szerencsére megalapozatlan állítás az általunk megkérdezett szakemberek szerint, hiszen a fémek nem vonzanak semmit, legfeljebb a mágnest, de azt is csak akkor, ha ferromágneses tulajdonsággal rendelkeznek, mint a vas.

Egyébként (ezt is kevesen tudják) minden bennünket körülvevő anyag radioaktív, még a táplálékunk, sőt mi magunk is. A földkéreg mindenhol tartalmaz ilyen elemeket, és ezek csak akkor válnak veszélyessé, ha koncentrációjuk mértéke meghalad egy bizonyos szintet.

Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy egy traktorszerkezeti elem legfeljebb annyira radioaktív, amennyire radioaktív volt a vasérc, amiből előállították, ám ennek semmi köze Csernobilhoz. Könnyen előfordulhat például az, hogy az atomerőmű katasztrófája előtt sorozatban végrehajtott amerikai légköri nukleáris atomrobbantások hatása sokkal jobban érzékelhető volt (és érzékelhető ma is) hazánkban a harminc évvel ezelőtti baleset következményeinél.

Forrás és fotók: agrarszektor.hu