Tíz szakember kapta meg a Népművészet Mestere díjat 2024-ben

A Népművészet Mestere díj egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak a népművészeknek adományozható állami kitüntetés, akik hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságuk során a népművészet fejlesztésében kimagasló eredményeket értek el. Az 1953-ban alapított díjat minden évben az augusztus 20-i ünnepkörben tízen – 2004 előtt évente heten – kaphatják meg. A Népművészet Mestere díj kitüntetettjeinek tevékenysége felkerült a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékére.

A 2024. évi díjakat augusztus 16-án a Pesti Vigadóban adták át.

A népművészet területén nyújtott kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Népművészet Mestere díjat kapott:

• Dezsőné Borbély Emma debreceni népi szövő,
• Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző énekes-táncos,
• Dr. Dulai Sándorné szadai népi hímző,
• Glázer Lászlóné freml erzsébet nagybörzsönyi mesemondó,
• Kacsó József nyárádselyei hagyományőrző néptáncos,
• Minorits Jánosné Szűcs Julianna sárközi viseletkészítő,
• Németi János balmazújvárosi hagyományőrző pásztor, énekes,
• Pandur Istvánné kalocsai hímző, pingáló népművész,
• Szántó János magyarbecei hagyományőrző népzenész,
• Vermes Lajosné palóc népi szövő.

A „Népművészet Mestere” cím

A tehetséges paraszti előadók és alkotók kitüntetése Magyarországon.

A múltban mélyen gyökerező kulturális örökség minden közösség számára azonosságtudatának forrása. Ennek számos megnyilvánulása, mint például a népzene és a néptánc, az ünnepek, a kézművesség, a népköltészet, a helyi nyelvek és a nyelvjárások eltűnőben vannak. Ennek fő oka, a társadalmi-gazdasági modernizáció illetve az információáramlás és a kommunikációtechnika nagymértékű fejlődése, a globalizálódó kultúra egységesítő hatása - írta a Szabadtéri Néprajzi Múzeum cikkében Gombos András. 

A szellemi örökség természeténél fogva is tünékeny, így kétszeresen is sürgető szükség van e hagyományok tudatos megmentésére, továbbéltetésére. A szellemi örökség védelmének leghatékonyabb módja, ha összegyűjtjük, archiváljuk e kultúra elemeit, megőrizve így azokat nem csak a kutatás, hanem a művészetek és a mindennapi élet számára. Ezt a célt szem előtt tartva, a hagyomány hordozóit ismertté és hivatalosan elismertté kell tenni. Az elmúlt száz esztendőben a világ számos országában változatos formákat alakítottak ki arra, hogy elismerjék a tehetséges népi alkotókat. 

A legutóbbi években a nemzetközi szakmai szervezetek az UNESCO ajánlására igyekeznek nemzetközileg is összehangolni a hagyományos szellemi kultúra védelmét és a kiváló előadó egyéniségek, alkotók, illetve közösségek elismertetését. (Hoppál Mihály–Csonka-Takács Eszter 1999.) 

A Népművészet Mestere cím keletkezésének története

A paraszti kultúra gyökeres változása Magyarországon a XIX. század végén kezdődött meg. Ez az az időszak, amikor a gyáripar rohamos fejlődésnek indult, és tömegesen, olcsón készített gyártmányaival fokozatosan kiszorította a régi kézműipar termékeit - írta a szerző. 

Ezzel egy időben az út- és vasúthálózat kiépítésével az egyes tájak, falvak elszigetelődése egyre inkább megszűnt. Az országossá váló kommunikáció, valamint az iskoláztatás egyre több és több embert ismertetett meg a szűkebb környezetén kívüli világgal. Ennek következtében a zárt körben élő, hagyományos paraszti–mezővárosi kultúra keretei a „városi” vagy közkultúra behatolása nyomán bomlani kezdtek. Ez a folyamat megfordíthatatlan, s különböző időpontokban – az iparosítás, az urbanizálódás menetétől függően – Európában, sőt az egész világon végbe megy. 

A paraszti kultúrával foglalkozó szakemberek előtt már régen felvetődött a kérdés: mi történjék a magyar népi–nemzeti kultúra e gazdag, csodálatosan szép alkotásokat felmutató örökségével? Vajon csak arra jó és érdemes ez az örökség, hogy múzeumi tárlókban állítsuk ki, és művészeti könyvek tábláin, zene- és tánctudományi munkák hasábjain örökítsük meg? Az előbbi lehetőségekkel szemben: van-e mód arra, hogy a hagyományos kultúrát a mindennapi életünk szerves részévé tegyük? Ezeket a kérdéseket tette fel a cikk.

A kérdésekre adott válaszok egy dologban mind megegyeznek: a hagyományos kultúrának azok az elemei, amelyek a későbbi századok emberei számára átmenthetők, feltétlenül védelmet érdemelnek. Ennek szellemében jelentek meg az Operaház színpadán az 1890-es években a falusi székely paraszttáncosok, majd a 1930-as 1940-es években a Városi Színházban a Gyöngyösbokréta mozgalom táncosai. Az 1930-as évek szellemi mozgalmai hozták felszínre a paraszti költők és naiv falusi festők kultuszát is. A „tanulatlan” paraszti tehetségek felfedezésének ezek a jelei mindenképpen előzményként szolgáltak a Népművészet Mestere díj megszületéséhez - fogalmazott a szerző.